TIZENNÉGY

Mint ahogy a Nyárközép közeledtével mindig, az Igazi Nap most is egyre inkább a Vörös sarkában járt. A Kegyetlen Csillag időközben egyre nagyobbra nőtt az égbolton. Az ősi történetek szerint amikor a legközelebb ér az Istárhoz, akkor láthatóan nagyobb lesz, mint vetélytársa. Valennent szárazság sújtotta, a Tűztengeren viharok tomboltak.

És a tassuik. Az elmúlt oktád során a Hadurak flottákat építettek, hogy lerohanhassák azokat a szigeteket, amikről a légiók visszavonultak, és amiken leállt a kereskedelem. Arnanakot túlságosan lekötötték a szárazföldi teendők ahhoz, hogy személyesen is kalózkodhasson. De azért kihasználta Ulu kikötőjének minden lehetőségét. Néhány hajót portyázóknak adott kölcsön, akiket a keleti part és az Ehusr-szigetek felé irányított. Ezzel abba az irányba terelte az ellenség figyelmét és erőit, s közben felkészülhetett a szárazföldi hadjáratra. Néhány hajót egészen mostanáig tartalékolt – de úgy tűnt, itt az ideje bezárni az ostromgyűrűt.

A Zera ugyanis ki sem mozdult Port Ruából. Csak hébe-hóba támadtak ki azokra a területekre, amikről a civilizáció alig egy éve még azt hitte, hogy szilárdan tartja őket. Arnanak vezetésével a valenneni harcosok minden ilyen támadást visszavertek, vagy kitértek előle, és hagyták, hogy a semmire pocsékolja az erejét.

Arnanak azonban nem volt elégedett ezzel. Amíg a Gyülekezetnek itt, a hátában áll a tengeren keresztül jól ellátható támaszpontja, addig túlságosan kockázatos lenne annyira délre nyomulnia, mint amennyire szeretett volna. Pedig igyekezniük kellett. Bár a kémei nem jelentettek mozgást a Gyülekezet területéről, az erősítés bármikor megindulhatott Port Rua felé. Korábban a szárazföldről akarta ostrom alá venni a várost, miközben a tengeren blokádot vont volna köré… hogy egyetlen katona se vonulhasson vissza, hogy egy nap ismét ellene harcoljon.

Ezért aztán maga állt egy flottilla élére. Elvitorláztak a Kastély-szigetig, legyűrték az erőtlen ellenállást, mindent kifosztottak, és lerombolták a Gyülekezet által emelt kőépületeket – hiszen egyébként akár erődítményekké is válhattak volna később. Arnanak a sziget lakói fölé tassui urakat helyezett, már ha nem üldözte el őket termékeny birtokaikról. Az igazi célja azonban az volt, hogy a saját szemével lássa, mennyire szervezettek a légiós tengerészet mintájára kialakított tengeri egységei. Emellett az út hasznos gyakorlásul szolgált sok fiatal harcos számára, és neki sem kellett egy darabig a Hadurak Hadurának unalmas kötelességeit ellátnia.

Miután visszafordultak észak felé, egy tájfun szétszórta a hajóit. Attól nem tartott, hogy bármelyik is elsüllyedne. A népe hagyományosan jól megállta a helyét a kemény időjárással szemben. Viszont így csak két hajója volt, mikor megpillantotta a beronneni árbocokat.

– Ohai-ah, vitorla a láthatáron!

Az őrszem kiáltására Arnanak a hajófarba rohant. A tenger hullámai zöldesszürkén, a hajlatokban kékesfeketén, fehér habtaréjjal tornyosultak körülöttük. A tajtékuk csípősen és vakítóan záporozott az arcába. Az égen szürkés felhők gomolyogtak. A két nap fénye áttört rajtuk, hogy kettős színkavalkádja csillogva törjön meg a víz felszínén. A szél majdnemhogy hidegen süvített. A tenger morgott és zúgott, a fedélzet hullámtáncot járt.

Az idegen hajó még csak egy távoli pontnak látszott. Mögötte a Fekete-sziget egyik vulkánja emelkedett a homályos horizont felé. A tűzhányó torkából füstfoszlányok törtek föl. Arnanak beállította a látcsövét, amit valaha még egy beronneni kereskedőtől vett. Így tisztán ki tudta venni a másik alakját: nem egy karcsú, alacsony valenneni hajó, hanem egy magas palánkú, kétárbocos, keresztvitorlás beronneni.

– A Gyülekezet szállítmánya, és Port Rua felé tart – állapította meg, majd odanyújtotta a távcsövet Usayuknak, az első tisztnek. – Láthatóan egyedül van. Forduljunk felé, és jelezd a Pusztítónak, hogy kövessen minket.

– Szerintem ezek légiósok, nem pedig kereskedők – felelte Usayuk óvatosan. – Valószínű, hogy tele van katonákkal és készenlétbe állított ballisztákkal.

– Annál inkább szemügyre kell vennünk. Ne félj! Úgy fogunk körözni körülöttük, mint a vízibolhák.

– Én nem félek! – horkant fel Usayuk.

– Én sem – mosolygott rá mereven Arnanak. – De azt el kell ismernem, hogy kellemetlenül érzem magam attól, amit a felbukkanásuk jelenthet.

Mert ha az ellenség végül is úgy döntött, hogy mégis megpróbálja megvetni a lábát az egyenlítőtől északra is… Nem, nem. Mire mennének egy hajóval? …Bár, a vihar egy konvojt is szétszórhatott, éppúgy, mint minket. De az is lehet, hogy valami olyasmit szállítanak, amit az emberek adtak a légióknak…

Arnanak elhessegette magától a gondolatot. Felesleges aggódni, különösen ha semmit biztosat nem tudhat az idegenek szándékairól és erejéről. Akkor már jobb merészen előrehaladni. A Hármak majd kitáncolják a sorsát: a Nap és Parázs Csillag fenséges ritmusában, a Vándor pedig a káoszban – a káoszban, amiből az erős akarat esélyt kovácsolhat a sorsok új ciklusának elindítására.

Parancsszavak és válaszok harsogtak a Szökellő fedélzetén. A hajó megfordult. Majdnem teljes hátszéllel eredhettek az idegen nyomába. A főárboc vitorlarúdján hatalmas csattanással bomlott ki a vitorla. Arnanak egy pillanatra azt fontolgatta, hogy a csúcsvitorlát is felhúzatja, de az első tiszt úgy vélte, hogy csak a derékvitorlát és az orrvitorlát kell szélirányba fordítani, és elég a fővitorlával haladni. A Pusztító parancsnoka ugyanígy döntött. A két élénk színű hajótest előreszökkent.

A harcosok felvették vértezetüket. A matrózok felcsatolták a bokáikra azokat a kampókat, amikkel szükség esetén villámgyorsan meg tudták mászni a csarnakzatot. Néhány íjász már el is foglalta a helyét az árbocok keresztrúdjain. Mások lementek, hogy szükség esetén az evezőket is bevethessék. A legénység többi tagja egy széles deszkapallót készített, hogy a csáklyázás után a harcosok minél gyorsabban felnyomulhassanak az ellenséges fedélzetre. A fegyverforgatók mellettük, az árboc előtt gyülekeztek, a csatlósaik hátrébb várakoztak. Arnanak természetesen az előbbi csoporthoz csatlakozott. Sisakjától és vállvédőjétől eltekintve most nem viselt vértet – a súlyos fémöltözékben szinte biztos, hogy megfulladna, ha véletlenül vízbe esne –, csak a pajzsa, lándzsája, kardja, tőre és csatabárdja volt nála.

Az elkészült palló enyhén a víz fölé nyúlt. Arnanak kiállt a szélére, lábait jól megvetette, hogy kiegyenlítse a hajó ingadozását. Az erős hátszél a fülei mellett fütyült, sörénye leveleit zörgette. Só és vad szabadság illatát hozta feléjük.

– Megengednéd, hogy én lépjek először a fedélzetére? – lépett mellé fia, Igini.

– Nem, az az én dolgom – rázta meg a fejét Arnanak. – Te rögtön utánam jössz. – Ismét eszébe jutott az a régi gondolata, hogy milyen bolondság is, hogy a vezérnek mindig a legelső sorban kell harcolnia. De azt ő már valószínűleg nem éri meg, amikor a tassuik civilizált néppé válnak. – Ugyanakkor, ha erős ellenállásba ütközünk, akkor nem érdemes megkockáztatni a támadást. A hajófenék már így is tele van zsákmánnyal.

– Micsoda? Hiszen akkor partra szállva a testvéreink ellen fognak harcolni!

– Mondjuk inkább azt, hogy besétálnak a csapdánkba. Őszintén szólva nem is foglalkoznék velük, de muszáj egy pillantást vetnem a fedélzetükre, hogy legalább valami halvány fogalmam legyen arról, hogy mennyire gondolja komolyan a Gyülekezet Port Rua védelmét. – Arnanak ismét a szeméhez emelte a látcsövet.

A déli hajón is harcra készültek. Csak néhány legionáriust látott a tengerészek között. Persze lehet, hogy a többi a hajófenékben lapul, hogy meglepetésszerűen rontson elő, de nem igazán hitt ebben, hiszen nem számíthattak a találkozásukra. Igaz, a Tűzkorszak közeledtével a kereskedőhajók legénysége is felkészült a harcra. De ez a gálya valószínűleg nem csapatszállító. Inkább futárhajó lehet, fedélzetén üzenetekkel, némi utánpótlással, esetleg egy-két különleges küldetésben járó tiszttel.

Érdemes hát megtámadnia? Komoly ellenállásra számíthat. Két szerencsés lövés a ballisztákból – egy előre, egy hátra –, és a hajóinak annyi. Ő maga is meghalhat, és akkor a szövetség, amit összekovácsolt, hamarosan szétesik… De hát ezt a kockázatot minden egyes csatában vállalta. És talán valami felbecsülhetetlen értékű kincshez vagy információhoz juthat…

Hoppá, mi az, ami épp most jött fel a fedélközből? Két láb, semmiféle hátsó törzs, szövetekbe van bugyolálva, a fejpántja alól hosszú, barnássárga szőrszálak lógnak ki…

– Harcolni fogunk! – bődült fel Arnanak.

A lelkes kiáltások és a fegyverek csörgése közepette lehajolt, és odaszólt Usayuknak:

– Figyelj, van köztük egy ember is. Ha el tudnánk fogni, ki tudja, mi mindent árulhatna el nekünk, vagy mekkora váltságdíjat kérhetnénk érte? Fordulj melléjük, és gyorsan csáklyázd meg a hajót. A támadást én vezetem. De csak az embert akarjuk. Amint itt vagyunk vele a fedélzeten, fordulj meg és irány a part! Jelezz a Pusztítónak, hogy amint mi leváltunk, támadja meg a jobb oldalukat.

– Emm-berr? – Az első tiszt feszengeni látszott. A legtöbb tassuihoz hasonlóan ő is csak mendemondákat hallott még az idegenekről – és ezek a történetek különös varázserőről rebesgettek.

– Lehet, hogy ez megtorlást von maga után – ismerte el Arnanak. – Vu-wa, az sem lehet rosszabb a halálnál! És a Gyülekezet bizony sohasem engedné, hogy kapcsolatba lépjünk ezekkel a lényekkel. – Felemelte a fejét. – De nekem meg a daurik a szövetségeseim! – tette hozzá acélos hangon.

Usayuk és akik hallották a szavait, jeleket vetettek magukra a balszerencse ellen. De azért fel is lelkesültek. Azt se tudta senki, hogy a daurik milyen erőknek parancsolnak, de sokkal közelebb éltek, mint az emberek.

A Fáklyahordozó fénye áttört a fejük fölött tornyosuló felhőzet egyik résén, és vöröses fénybe burkolta a beronneni hajót.

Az árbocok csúcsairól nyílvesszők záporoztak a fedélzetekre. Egy balliszta lövedéke a Szökellőtől lándzsahajításnyira csapódott be, hatalmas szökőkutat repítve a levegőbe. A két barbár gályán megfeszítették a vitorlákat, és mozgásba lendültek az evezők. Sikerült úgy a déli hajó elé kerülniük, hogy az az erős hátszélben egyenesen a karjaik közé futott.

Arnanak látta, hogy az ember és egy segítője körbeszalad, és a számszeríjakéhoz hasonló markolattal ellátott fémcsöveket oszt szét a légiósok között. A katonák és a tengerészek könnyű célpontot nyújtottak. Látta, hogy az egyik íjásza összegörnyed és lezuhan a magasból. A fedélzeten lilás vértócsa gyűlt köré. De hát miben különbözik ez a tőr vagy a kard okozta haláltól? És most nincs idő félni.

A belső oldali evezőket ismét behúzták. A két hajótest egymás mellé simult. A kötelek végére kötött kampók hamar belemélyedtek a palánkokba.

A gyorsabb és jobban forduló északi gálya egy teljes testmagassággal alacsonyabb volt a déli hajónál. A Gyülekezet fénykorában már önmagában ez a tény sok leendő kalóz kedvét elvette a fosztogatástól. Azóta viszont Arnanak kiötlötte és széles körben használatba állította az összerakható pallót.

Azt, amelyiken állt, épp most vetették át az ellenséges hajó korlátján. Leszökkent róla. Kardja szikrát vetve csendült meg ellenfele pengéjén.

Beronneni katonák rontottak rá. Megpördült, elhárított egy lesújtó szablyát, pajzsával védte ki egy süvítve közelítő bárd csapását, visszatámadása pedig húst és csontot ért. Valaki felüvöltött. A harcolók szaporán, lihegve kapkodták a levegőt, bőrük a hideg szélben fehéren tajtékzott. Egyre több tassui szökkent a fedélzetre. Sikerült megtisztítaniuk maguk körül a terepet.

Arnanak a sisakok és fejek fölött megpillantotta az embert. Az előfedélzeten állt, egy legionárius mellett. A kezében a varázslók fegyverét tartotta. A kavargó közelharcban azonban nem sok hasznát vehette. A lövések ugyanúgy eltalálhatnak barátot, mint ellenséget, örvendezett Arnanak. Előre! Elüvöltötte az Uluk csatakiáltását és megindult.

Harcosai követték. Az ellenfeleik nem számítottak rá, hogy egy ponton próbálnak áttörni, általában nem így szoktak elfoglalni egy hajót. Arnanak csapata a súlyával szétszórta őket, és átviharzott a fedélzeten.

Igini megelőzte az apját, és elsőként rontott fel a hajóhídra. Az ember felemelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. Igini feje egyszerűen szétrobbant! Teste lila iszamós húscsomóként zuhant a fedélzetre. Arnanak eldobta a csatabárdját. Dobása halálos is lehetett volna, de csak le akarta ütni az embert. Az a rekeszizmába kapta a bárd nyelének és fejének találkozását. Összegörnyedt és lerogyott a deszkákra. A fegyvere kihullott a kezéből. Arnanak előreszökkent, és felkapta a lényt. A légiós kardot rántott, és vadul rávetette magát. Az érkező harcosok áradata azonban letaszította az alsó fedélzetre.

A déliek összeszedték magukat, és rátámadtak a csapdába esett kis csoportra. Arnanak harcosai megpróbálták tartani a hidat. Ő maga odaszáguldott az elülső hajókorláthoz. Bal kezében az ember erőtlenül csapkodott. Jobb kezével intett Usayuknak. Az első tiszt eloldatta a köteleket. A külső oldali evezőktől hajtva a Szökellő előresiklott, amíg az előfedélzete Arnanak alá nem ért. Átugrott. Usayuk evezősei mozdulatlanul tartották a hajót, amíg a csapata is követte.

Nem mindenki tért vissza. Néhányan nem jutottak el a korláthoz, ők csak az ellenség könyörületére számíthattak. Mások elestek, mint a fiatal és vidám Igini is. De egy harcos büszkén veszíti el a fiát egy ilyen ügy érdekében – egy ember elfogásáért.

– Szél alá! – bömbölte Usayuk. – El innen!

A déli hajó orrának másik oldalán felbukkant a Pusztító. A támadása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Arnanak sikeresen visszajuthatott foglyával a hajójára. Mindkét tassui gálya újra felhúzta a vitorláit. A szél nekik kedvezett.

A beronnenieknek esélyük sem volt arra, hogy utolérjék őket.

Az ember talpra kecmergett, és különös szavakat kiáltott. A légiós, aki a védelmére sietett, felbukkant a korlátnál. Egy ládát tartott a kezeiben, amit csak nemrég hozhatott fel kapkodva valamelyik kabinból. Már széles víztükör tátongott a két hajótest között. Hatalmas erővel lendítette meg a ládát. Hősies dobás, állapította meg Arnanak elismerően. A láda a Szökellő fedélzetére esett.

– A tengerbe vele! – kiáltotta Usayak: attól tartott, valami fegyver rejlik benne.

Az ember nem érthette a tassui nyelvet, de látta, hogy a tengerészek mire készülnek.

– Ne! – kiáltotta sehalai nyelven. – Különben meghalok…

– Várjatok! – üvöltötte Arnanak. – Megtartjuk a ládát! – Majd sehalaiul, Igini halála miatt nyersen: – Élve akarlak, legalábbis egy darabig!